xoxo Bogi
Jonas nevet.
Jóízűen, olyannyira, hogy nem szakítom félbe a helyzet komolyságával. Ritkán
szokta, még ha a kacaj más ellen irányul is. Én csak komoly próbálok lenni,
láttatni vele hogy: igen, tényleg megtörtént.
–
Szellem… –
visszafojtja nevetését, így jelzi a válaszom várását.
–
Jonas, nem vicceltem.
–
De… Tudod ez
hihetetlen, haver.
Ugyan, hogy is
lehetne az. Mindenhova követ, látom a szemem sarkából. Még sosem pillantottam
meg úgy igazán. Hogy megfigyeljem milyen. Ki is ő. Vajon lány? Mióta halott?
Kérdések férkőznek be, de minek. Nem kaphatnak választ addig, ameddig ő nem
akarja. A haverom körülnéz, mintha ő maga is a láthatatlan társam keresné
mindhiába. Aztán szépen lassan (látszatra) elfeledi a témát.
Olyan régen volt
emberi társaságom, értékelem, hogy elvonja szobatársamról a figyelmem. Több éve
a barátom, szinte tudom mit fog válaszolni. Amíg nálunk van, teljesen
megfeledkezem a problémákról. Elfoglaljuk magunkat, versenyzünk számítógépes
játékokban, egyszóval olyanokat csinálunk, ami totálisan kikapcsol.
Viszont amint
elmegy, egyedül maradok. Újra gondolatok lepik el az agyam, lassan szétrobbanok.
A hátam mögé nézve indulok a fürdőbe, remélem legalább oda nem követnek.
Zuhanyozom, eltelt egy újabb nap.
Míg matekórán
könnyű elkalandozni, az iskola végtelenül lassan telik. Csak a csengőt várom,
hogy hazaérhessek, aztán adjon valami jelet.
De nem ad, csak
feltűnik néhányszor.
Egyre kíváncsibb
vagyok, ki a szellemem. Talán egy halott rokon, ki tudja. Mintha érdeklődővé
akarna tenni. De ezek csak ötletek. Folytatnom kell az életem, az unalmas
iskolát, a mindennapokat, elfelejteni még csak a létezését is. Minél többször
próbálom betartatni ezt magammal, lassan ráébredek, hogy nagyon is érdekel
újdonsült társam.
A pörgő gondolatok
mellet észre sem veszem, amint egyre haragosabban csilingel anya díszcsengője,
aminek a nappaliban lenne a helye. A levegőben szólal meg, összerezzenek a
hirtelen jött magas hangtól.
Lassan távolodik,
pislogok a meglepettségtől. Magam sem tudom miért, de elkezdem követni át a
sötét falú előszobán. A végén megáll, mintha várna valamire. Két perc kell a
várása miértjének felfogásához, majd sietve felveszem a sportcipőm. Kis
gondolkodás után egyik régebbi, az őszi időre való tekintettel melegebb kabát
mellett döntök. Elvezet egy általam sosem látott, kis észrevehetetlen
ösvényhez. A talaja néhol barnás, a köveket moha lepi be. Fiatal juharfák
alkotnak lugast, lehullott leveleik megannyi bogárnak adnak otthont. Gyönyörű
ez a kis folyosó, már-már mesébeillő. Egy mező felé folytatódik fura utunk,
útitársam hangtalanul lép az ingoványos, gallyas talajon. A sötét felhők közül
kibukkan a lemenőben lévő nap, vörösre festve a mesebeli tájat. Egy domboldal
tetején egy várat pillantok meg, illetve annak a maradványait.
Csend. Állatok
sehol, egyedül vagyok a lélegzetemmel, és a fura természetfeletti lénnyel. A
csengetést abbahagyja, a szembe levő épülethez hozott. A vár magányosan áll,
néhol mállik. Elöl közel tíz méteres boltív, itt lehetett a kapu. Magából a
lakhelyből a téglán kívül nem sok maradt, mégis árasztja magából a múlt édes,
gondtalan perceit. A legjobban a macskaköves út maradt meg, innen a korára is
következtetni tudok. Fénykorában valódi épületkomplexus lehetett, az utcán
siető középkori polgárokkal. A falakat mérgeszöld moha borítja, talán a teljes
összenövéstől is óvja őket a szerény növény. Annyira megihlet a látvány, hogy
nyúlok a telefonomért a titkos rom megörökítése végett.
A csengő sürgetően
csilingel, majd a boltíven átrepül. Valahogy nem akaródzik követni a hirtelen
eltűnt csengőt, de nem valami magabiztosan a kapu felé indulok.
– Menjek be? – kérdezem, még ha választ nem is kapok.
Bizonytalanul közeledek, hirtelen egy finom
kéz érintését érzem, ami a kelleténél egy fokkal erősebben rángat tovább a cél felé.
Végül átlépek.
